Catherine naplója és levele

Egy héttel ezelőtt kapcsolódtam ide Rivenre. A hely illata már azelőtt elárasztott, hogy bármit is láthattam volna.

Csak részben tisztult ki a látásom, mozdulatlanul álltam s a lassan emelkedő homályos függönyt bámultam. Élénken megcsendült valami s egy rácsozat tűnt elő. Emlékszem, hogy lassan és nagyokat lélegeztem, Riven ismerős levegőjét ízlelgettem, de semmit sem tudtam felismerni.

Nyilván azonnal eltalált egy nyíl. Először azt hittem, hogy egy rovar csípett meg.

Megpróbálok mindenre visszaemlékezni, de nehezen megy, azt hiszem a drog miatt. Egy hangot hallottam. Egy ember állt előttem, nem ismertem meg – egy riveni, bár d'ni ruhát viselt. Mintha beszélt volna hozzám, de a méreg már hatott; lassan befedett egy árnyék és elaludtam.

Aztán mindenféle hangok voltak körülöttem, de semmit sem értettem – mintha százan suttognának egyszerre. Nem bírtam felébredni.

Sebaj... az álom véget ért. És most itt vagyok Etivel. Annyi év után. Fel sem fogtam eddig, hogy mennyire hiányzott: mintha egy darabot az énemből elfelejtettem vagy elhagytam volna. Nagyon szép és tele van melegséggel. Az évek múlása során egy sebhelyet szerzett, ez nem volt meg akkor, amikor még gyerekek voltunk.

Azt kívánom, hogy bár érdeklődőbb lenne: úgy tűnik, hogy csak én teszek fel kérdéseket. Ez borzasztó: senki sem kérdezi meg, hogy hol voltam vagy mit csináltam. Ez fáj, de megértem: a rabszolgasor és tudatlanság kiégette a hitüket. Bár jóindulatú emberek, a fészkük feldúlása után most görcsösen kapaszkodnak mindenbe segítségbe.

De miért ragaszkodnak hozzám?

Zavarban vagyok. Gyerekként mindig úgy éreztem, hogy nem tartozom ide, valahogy kívülálló vagyok. Ők meg félreértettek engem és ezért nem tudtunk összhangba kerülni. Most azonban túlárad bennem az az érzés, hogy mindent nekik és ennek a helynek köszönhetek. Azt hittem, sose látom őket többé, és íme, most itt vagyok. Egy második lehetőséget kaptam. Egy második lehetőséget, de mire? Hogy megmentsem őket? Hogy beteljesítsem a próféciáikat? Hogy a megváltójuk legyek?

A Mások – Atrus nyilván azt szeretné, ha mindenről beszámolnék, amit megtudtam róluk. Egy részét legalább most feljegyezhetem. [1]

Úgy látszik, hogy amikor sok-sok évvel ezelőtt Atrus és én csap­dába ejtettük Gehnt, ennek a legtöbb lakos a szemtanúja volt. Két riveni még a Gehnnel való végső összecsapást is látta a csillagrésnél, mikor én vissza­kapcsolódtam Mystre, Atrus pedig belevetette magát a mélységbe. Természetesen keveset értettek meg abból, amit láttak, de annyit azért felfogtak, hogy mi győztünk... hogy Gehn egyáltalán nem isten, csak egy gyarló szélhámos, egy hamis isten, s hogy csapdába ejtettük itt Rivenen.

Mindig is reméltem, hogy maguk is átlátják ezeket az egyszerű igazságokat. Azonban a további következtetéseik nagyon megleptek:

– Atrus megfosztotta Gehnt a hatalmától, ezért Atrusnak igazi istennek kell lennie.

– Mint isten engem, egy riveni méhből született és szellemileg beilleszkedni nem tudót választott feleségül.

– Ezáltal én is istenivé lényegültem és mindörökké uralkodhatok Riven felett.

Így születtek meg a Mások, a "másik fél", ahogy magukat hívják: egy másképpen gondolkodó, disszidens csoport, Gehn esküdt ellenségei.

Két nappal ezelőttig semmit sem tudtam az Atrushoz és hozzám fűződő hiedelmeikről. Valami ok miatt Eti nem akart erről beszélni. Nem tudtam rájönni, hogy miért nem; azt tudtam, hogy ő maga nem hitt ezekben.

Természetesen mindenki más azt feltételezte, hogy én magam tudatában vagyok saját isteni státuszomnak. Erre csak most jöttem rá egy iménti gyűlésen, amire engem is meghívtak. Egy homályosan megvilágított, zsúfolt barlang elején ültem. A többiek egy mitikus részletét mesélték el az én életemnek: Atrus, jómagam és Gehn csatáját a csillagrés peremén. Az eseményeket lenyűgöző részletekkel dúsítva nagyították fel. Kellemetlen és bántó volt, de nem bírtam őket leállítani: képtelen voltam kiábrándítani ezeket az embereket abból az illúziójukból, amelyből az őket összekovácsoló és a Gehn elleni lázadáshoz szükséges erőt merítették.

Azóta már megismertem a kialakult hiedelmeket és tanokat, a legzavaróbb ezek közül az a meggyőződésük volt, hogy egy napon majd visszatérek és felszabadítom őket. Egyesek azt hiszik, hogy legyőzöm Gehnt, mások meg, hogy elviszem őket a paradicsomba.

Nem tudom, hogy viszonyuljak mindehhez. Harcolok ellene. Szeretem ezeket az embereket - az egyetlen fajtámbelieket - de ők nem egyenrangú társként szeretnek engem s ez fáj. Sokkal szívesebben lennék a rabszolgájuk, mintsem a gazdájuk.

Az évek során, ahogy Gehn hatalma egyre csak növekedett, a Mások száma is gyarapodott és egyre jobban hozzászoktak a rejtőzködéshez. Ma már egy bonyolult barlangrendszerben élnek, amelyet Gehn eddig még nem fedezett fel.

A Mások a maguk részéről tökéletesen megszakították a kapcsolatukat minden olyan rivenivel, aki nem csatlakozott hozzájuk. Remélem azonban, hogy a fürdővízzel nem öntötték ki a gyereket is. Apám és Enant is odafent élnek a felszínen Gehn birodalmában s nagyon szeretném őket látni, de minden alkalommal elborul Eti arca, ha ezt szóba hozom.

A szakítás óta a felszínnel való felületes kapcsolatuk kimerül abban, hogy néha Gehn valamelyik építménye elleni szabotázs akciót intéznek, vagy élelmet lopnak a falubeliektől. Furcsa álarcot és öltözéket viselnek s ezt annyira komolyan veszik, hogy a többi Más kivételével senki sem láthatja őket, ha nincs rajtuk ez a ruházat. Egyenesen élvezik, hogy az odafent élőket megijeszti a ruházatuk és kísérteteknek vagy szellemeknek hívják őket.

Az egyik ilyen kiruccanásuk során történt, hogy szerencsés véletlen folytán kiszabadítottak Gehn egyik őrének a karmaiból, mikor először megjelentem a szigeten. Ha nem így történik, akkor biztosan egyenesen Gehnnek adtak volna át.

Nincs afelől kétségem, hogy Gehn most engem keres.

Most már persze tisztában vagyok azzal, hogy elbolondítottak: Atrus nincs itt. Először nagyon elkeseredtem, mikor rájöttem erre, de most már nagyon hálás vagyok emiatt. Atrus életveszélyben lenne itt. S egy belső hang is azt mondja, hogy jobb is, ha távol van...

Tanúja vagyok a Kor halálának, utolsó lélegzetvételének.

Ma tettem egy utat a felszínre, hogy lássam, mi történt a szigettel. Reméltem, hogy a helyzet nem olyan rossz, mint ahogy a Mások elbeszélték. Rosszabb volt. Ők már hozzászoktak a lassú széteséshez, engem azonban nagyon feldúlt.

Egy sereg szövevényes járaton és ajtón kellett áthaladni, míg a felszínre értünk. Az utolsó ajtó előtt egy fegyvert nyújtottak át, amit elfogadtam, aztán egy maszkot.

Egy darabig csak tartottam a kezemben a maszkot és azon tűnődtem, hogy ugyan miféle atrocitásoknak lehetnek kitéve a felszínen maradt családtagjaim. Tudtam azonban azt is, hogy el kell titkolnom a kilétemet Gehn örökösen kutakodó szemei elől, úgyhogy végül is felvettem. Aztán mindannyian úsztunk még egy rövid darabon és egy sziklakiugró alatt kiértünk az óceán szabad felszínére. Az erős napsütés bántotta a szememet, de a friss levegő nagyon felélénkítő volt a dohos barlangban töltött hetek után.

A velem együtt levő két ember csendben volt, csak kézjelekkel kommunikáltak. Miután mindhárman előbukkantunk a rejtekhelyünkről, a fennsík tetejére mentünk. Az erdőnek egy sűrűn benőtt, dús szegleténél megálltak, kikémleltek a lombok között, aztán felém fordultak, mint akik a parancsomra várnak.

De egyszerűen nem tudtam megszólalni. Valójában moccanni is alig bírtam. A szaglásom, hallásom, lélegzetem mind a fiatalságomra emlékezett. Másodpercek alatt átrepült rajtam minden. De újabb másodpercek múlva az érzések tovaszálltak. Csend volt.

Nem maradtunk sokáig a felszínen, de az idő elég volt ahhoz, hogy lássam a legrosszabbat. Riven valaha egyetlen sziget volt, most öt darabra esett szét, fél mérföldnyire távolodva egymástól. Négy ezek közük Gehn kizárólagos birodalmához tartozott. Csak a miniszterei és személyes őrsége tehette be a lábát ezekre. Az erdő szélén levő leshelyemről három szigetet láthattam. Egykori szépségükből semmi sem maradt, csak Gehn öncélú építményeivel voltak megtűzdelve. A Mások ritkán látogatták ezeket az erősen őrzött területeket.

Van még egy sziget, amit nem látok innen, nyilvávalóan már nagyon messze sodródott. A Mások nagyon bizonytalanok benne, hogy mi is van ott, kivéve, hogy arra volt valaha a Nagy Fa helye.

Az erdő azon a szigeten van, amit mind a felszínen lakók, mind a Mások még mindig Rivennek neveznek, bár annak hívják még magát az egész világukat is. Ezen a szigeten van a falu is (ami szintén drámaian megváltozott). Ez az egyetlen terület, ami megmaradt az embereknek, bár Gehn hatása mindenfelé látható.

Természetesen én tudom a sziget széttöredezésének az okát... a Mások nem. Gehn írta ezt a helyet és el fog pusztulni, mint ahogy Gehn minden Kora előbb-utóbb elpusztul...

Ma nem érzek semmit.

Senki vagyok.

Egy barlangban élek egy haldokló világon, ahol az ottlakó emberek...

Annyira furcsán bánnak velem. Nem tudják, hogy miként viszonyuljanak egy istenhez. Még mindig kívülálló vagyok. Csak suttognak maguk között a hátam mögött, arról beszélnek, hogy milyen bátran viselkedtem a felszínen a kiránduláson, hogy milyen bátran és félelem nélkül átsétáltam a szigeten.

Nem ismernek.

Még Eti is kényelmetlenül érzi magát mellettem. Néha feszélyezetlen és akkor Katran vagyok neki. Máskor meg valami más...

Félek – csak sivár némaság van bennem. Ma nem is éreztem a népemmel való a közelséget, és a tiszteletük sem zavart Gehnt se gyűlölöm. Nem érzek semmit.

Abban sem vagyok biztos, hogy

Legalább Nelah még a közelemben van...

El is felejtettem em­líteni korábban...

Az egyik óriási tőr­nek, ami Rivenről történt menekülésünk során jelent meg – s amelyik Allatwan egyik végén áll – az egyedülálló alakját a Mások átvették egyéni jelképük gyanánt. Szent jel lett a számukra. Dogmáiknak a meg­testesítője s az én jelképem is. A megrongálása szentségtöréssel ér fel.

Hirtelen megjelenésükre sajátos mitikus magyarázatuk van; én pedig nem mondtam el nekik, hogy én írtam bele a Korba a többi tőrrel együtt.

Furcsa, hogy egy ilyen fiatal vallás ennyire merev legyen, még a saját istene iránt is. Megpróbáltam lebeszélni őket a jelképek óriási erejébe vetett hitükről. Ezt a paranoiájukat az ellenségük ellenük használja; nagyon félnek Gehn jelétől és szinte terrorizálja őket a wahrkok jelképes felhasználása.

De nem szeretnek tőlem ilyen eszmefuttatásokat hallani. Talán ezek okozták, hogy néhány fiatalabb Más kételkedni kezdett abban, hogy én egyáltalán Catherine vagyok-e.

Ritka találkozásaim azokkal, akik Gehn követőinek vallják magukat eléggé elcsüggesztő volt.

Reméltem, hogy kialakíthatok valamiféle kapcsolatot a felszíni falu lakóival, de elmenekülnek előlem. Viszont hallottam új híreket a falulakók Gehnnel kapcsolatos hiedelmeiről.

Nem sokkal azután, hogy csapdába ejtettük itt Rivenen, Gehn azt állította, hogy ő felelős a tőrökért, azért helyezte el őket körben a szigeten, hogy emlékeztesse a lakosokat a hibáikra. Falusi körökben azt beszélik, hogy ez egy Gehn által kiszabott fenyítés, amely a helyreállítási munkálatok kezdetét is jelenti, s ha majd véget ért és bebizonyították Gehn iránti odaadásukat, akkor egy új és jobb világba kerülnek.

Folytatom a kapcsolatfelvétel iránti próbálkozásaimat...

Kinyílt az ajtó – Gehn szabad!

Gehn képes működőképes Könyveket készí­teni. Igazából már írt egy Kort, mielőtt én még ideérkeztem, de teljesítményét olyan titokban tartotta, hogy mostanáig csak a legközelebbi miniszterei tudtak róla.

Nem vagyok biztos benne, de lehet, hogy más Korokat is írt.

Egy másik újság: évekkel ezelőtt, mielőtt még a Másoknak el kellett rejtőzniük, az egyiküknek sikerült ellopnia egy nyilvánvalóan csak kísérleti Könyvet, amit Gehn meg akart semmisíteni; csak részben volt megírva és nem működött.

Mostanáig nem beszéltek róla nekem, mert azt hitték, hogy használhatatlan.

Akkor még Gehn egyik könyve sem működött. De ahelyett, hogy Gehn a problémát a gyökerénél próbálta volna orvosolni, Riven erdeinek "tisztátlan" fáit okolta s ezért egy nagyon furcsa mechanikai gyógyszerrel, a dómokkal próbálkozott könyvei alapvető bajain segíteni. Ennek a durva megoldásnak az egyik következménye az volt, hogy a dómok hatalmas mennyiségű energiát igényeltek, s más ebből fakadó problémák is késleltették egy ideig a sikert.

Gehn végül befejezte a munkáját és sikerült kapcsolódnia egy más Korhoz. Az eredményét azonban nagyon eltitkolta.

Végül is sikerült olyan változtatásokat végrehajtani a dómokon, amivel nyilvánvalóan életet tudott lehelni a félig halott könyveibe.

Talán arra számít, hogy sikerül minket becsalogatnia és használni a dómokban levő Könyveket? Bár nem igen hiheti, hogy ilyen vakon bekapnánk egy öngyilkos csalétket.

Amiről viszont nem tudhat, hogy a kezünkben van az egyik Könyve - az ellopott félig elégett Könyv. Lehetséges, hogy...

Elolvastam a Könyvet. A benne leírt Kor alkalmatlan arra, hogy a Mások új hazája legyen, át kell alakítani.

Álmodozom.

Megkértem egy csoportot, hogy törje fel a dómokat kinyitó kombinációt. Ha felnyithatunk egyet, ekkor energiával láthatjuk el az égett Könyvet. Nem hiszem, hogy Gehn közbeavatkozna – meghagyja a csapdát.

Nekifogtam a Mások Korának írásához. Most viszont egy második Könyvet is kell Gehntől szerezni.

Nyomaszt a feszültség, a túlerőltetéstől homályos a látásom - rémálmaim vannak.

Nelah és Eti a közelemben vannak.

Sok minden történt. Már majdnem minden készen van. Loptunk egy másik Könyvet. De nyugtalan vagyok, Gehn nyilván hiányolni fogja.

Sikerült megtalálni a dómok nyitó­kombinációját is, de még nem jöttünk rá, hogy lehet energiával ellátni őket.

Ha sikerülne az égett Könyvet Gehn dómjaiban energiával feltölteni, kap­csolódhatnánk a Korhoz. De csak egyszer juthatunk a dómok közelébe és csak egy rövid időre, mielőtt felfedeznének minket. Így hát csak egyszer használhatjuk a dómokat; valami mást kell kitalálnom a Könyvek működővé tételére.

A kapuképeknek Gehn Könyveiben is meg a mi égett Könyvünkben is azonos a bajuk: energia nélkül a kép sötét. Talán ki lehetne tisztítani a képet...

Beírom az anyagot a Mások Korába.

Minden készen van. Már csak egy üzenetet várunk Esk Másaitól, akik Gehnt figyelik, hogy mikor ad energiát a dómoknak és használja őket. Ekkor elég időnk lesz Gehn egyik dómjának a használatához.

Miután kapcsolódtunk a Korba, amit írtam, csak meg kell keresnünk az ablak anyagát és megtisztítva alkalmas formára alakítani. Ha ezt az ablakot ráfektetjük a kapuképre, akkor meg kellene javulnia a Könyvnek és működnie kéne. Ezzel a második Könyv is használhatóvá válna és visszatérhetünk Rivenre több ilyen ablakot is magunkkal hozva. Nem függenénk többé Gehn idétlen dómjaitól.

Nevetnem kell ezeken a terveken – úgy beszélek már, mint Atrus

Az életemet kockáztatom ugyan, de nem félek – mindössze nyugtalanságot érzek. Talán innen ered a rémálmom is: a rés, mint egy hatalmas seb, megnyílik, vérrel festi be Riven földjét. Egy Más-tőrt tartottam. Minden nagyon hangos volt.

A Mások a maguk részéről meg vannak győződve róla, hogy elvégzem a feladatomat és egy jobb világba vezetem őket; beteljesedik a próféciájuk. De félnek is egyúttal és feszültek.

Nem tudom, mit fognak gondolni vagy csinálni, ha nem járok sikerrel.

A Másokat már mind evakuáltuk az új Korba.

Gyönyörűnek néz ki, nagyon elége­dett vagyok. Végre valahára a népem biztonságban és kényelemben élhet. Félelem nélkül állhatnak a kék ég alatt, a szabadságtól elkápráztatva. Boldogok. A Kort "Tay"-nak nevezték el.

Sok még a tennivaló. Még nem vagyunk teljesen védettek. A tökéletes biztonságot az jelentené, ha megsemmisítenénk a Rivenről idekapcsoló Könyvet. De nem tudom, hogy hozzam ezt elő a Másoknak; nagyon vonakodni fognak attól, hogy megsemmisítsük az egyetlen kapcsola­tukat Rivennel.

Együtt érzek a vonakodásukkal; elzárnám az én egyetlen kapcsolatomat is. De a biztonságuk érdekében meg kell tenni.

Nyugtalan vagyok: vajon a tevékenységünk felébresztette-e Gehn gyanúját? Ha igen, gyorsan kell cselekednünk.

De még ha így is lenne, úgy érzem, hogy bevehetetlenek vagyunk.

Holnap visszatérek Rivenre, hogy magam is lássam Gehn reakcióját.

De ma éjszaka végre pihenhetek.