Ezek a lapok jelentik az utazásomat, a történetemet, utamat. Nem elkendőzni, hanem leleplezni akarnak. Néha versben, néha elbeszélve, néha világosan, néha homályosan, néha hosszan, néha csak röviden. De ez a szóáradat gyógyír gondterhelt lelkemnek. A szavaknak ki kell törniük belőlem vagy belepusztulok.

A végén pedig ezek a szavak elszórt morzsaként mutatják az én hosszú utamat, s bárki, aki összeszedi őket, többet fog tudni rólam.

Csak ha megértem, hol voltam, tudhatom meg, hogy hol vagyok.

S minden ami voltam, Myst szigethez, a menedékhez kötődik.

S azt is tudnom kell, hogy ők hol voltak. Az örökségem, a népem, a családom.

Apám, az elrejtett és leleplezett dolgok rabja. Ti'ana, aki nevelte, elrejtette előle az igazságot. Aztán Gehn nevelte, aki feltárta az igazságot. De amit Ti'ana szeretetből titkolt el, azt Gehn a hatalomvágy miatt leplezte le.

Anyám is csak a rabszolgája volt mindannak, amit tudott és érzett. Gehn tanította meg őt az Írásra, arra, amit tudott. Aztán Ti'ana tanította meg arra, amit érzett. Azonban míg Gehn tanítása gúzsba kötötte őt, Ti'ana tanítása felszabadította.

Aztán a végén összejöttek: az eltitkolt és a leleplezett, a tudás és az érzelem, a jó és a gonosz, az istenek és a gonoszok segítségével. Összejöttek: Apa sodródott, Anya vigyázott, Apáé volt a tudás, Anyáé az érzelem.

S míg Dédanyám Ti'ana figyelt, Gehn elbukott.

És itt kezdődött a mi fájdalmas utunk.

Ti'anát pusztítónak nevezték, mégis ő hozta össze őket – s velük élt együtt Myst szigeten.

Apám nem hagyhatta Mystet üresen – új épületeket és új Korokat hozott. Anyám nem hagyhatta Mystet magányosan – két fiút hozott – a bátyáimat, Sirrust és Achenart . A fiúk felnőve erősek és éhesek voltak, sóvárak, akár csak nagyapjuk, Gehn – képtelenek voltak kontrollálni a Könyvek hatalmát, a Könyvek Írásának hatalmát.

S eredményül mindannyian rabok lettek. Rabok a menedéken.

Sohasem fogok arra a helyre visszatérni.

Az önteltség tolvaj. Az önteltség rabolta el D'ni lelkét. Az önteltség lopta el a két bátyámat. Túl nagy volt a kísértés. Nem a hatalom az, ami rombol, hanem a hatalom iránti vágy. S ez a vágy a véremben van. őseim vére, húsom vére. Harcolok ellene. De még mindig húz, még mindig.

Apám megpróbálta elrejteni mindazt, ami értékes volt a számára: a Könyveit és a Korait. A bátyáim is megpróbálták eltitkolni, ami az ő számukra volt értékes: a gazdagságot és hatalmat. Apa megbízott bennük vagy naív volt, és emiatt Korok és emberek pusztultak el.

S a családom is börtönben volt. A bátyáim az Apám által írt Korokban; Apám egy D'ni börtönben, ahonnan még gyerekkorában szökött meg; Anyám abban a Korban, amit a legjobban szeretett és féltett, az otthonában és menedékén, Rivenen.

Talán ezért féltem én most a saját otthonomat és menedékemet.

És a Teremtő vagy a vakszerencse jóvoltából egy idegen megtalálta a Könyvet. Eredetileg a Könyvet tűzben kellett volna megsemmisíteni, de a Teremtő vagy a véletlen messzire sodorta. A Könyv megőrződött, míg szükség lett rá. Minden bizonnyal a Teremtő őrizte meg, hogy segítségül szolgáljon.

Eljött az idő. Egy idegen találta meg a Könyvet, a szigetre jött és kiszabadította Apát. Megtanultunk egy leckét és összekovácsolódott egy barátság.

Barátság.

A Legalsóbbak a barátaim. Okosan kell őket felhasználnom. Hallgatni kell rájuk. És tisztelni kell őket. Hatalmasak, szolgálatkészek és félnek.

Az idegen, a barát visszatért, hogy segítsen Apának megmenteni Anyát. Képzeljük csak el – egy idegen utazik Rivenre, mindent kockáztatva és még csak nem is kér semmit. Alázatosságnak vélem, aki másokra többet gondol.

Alázatosság: nem kell se több, se kevesebb a rabok szabadságáért.

Gehn, a nagyapám az én örökségem. A szörnyeteg, aki istennek hitte magát, szintén börtönbe került, talán még mindig uralkodik egy kietlen, üres és halott hely fölött, önteltsége és megkeseredett szíve által szétszaggatva. De minden valószínűség szerint egy másik kietlen, üres és halott helyen hullatja a könnyeit. Nem tudom megbocsátani, amit tett. A szívemet rágja.

Gyűlölöm őt, mert én is ugyanattól a vágytól szenvedek.

Apa és Anya megint a menedékükre kerültek – Myst szigetre. De az csak egy üres védőburok volt, csak egy lakóhely – egy elbukott hely. Az önhittség tépte lassan darabokra, akárcsak a nagy d'ni várost.

Akárcsak engem. Széttépett.

Mi az, hogy idegen? Valaki, aki nem én? Bár néha én is idegennek érzem saját magamat. Ketté válok. Az egyiket ismerem, a másikat nem. Honnan jött ez a másik? Melyik vagyok én?

Már elegem van a gazdából.

Ó igen, egyesek hisznek a D'ni újjáépítéséről szóló próféciákban – az elbukott d'ni város ismét növekedni fog. Voltak már rá törekvések régebben is, és újfent lesznek. De mindig kudarccal végződtek.

Még azok is, akik Apám vezetésével próbálkoztak. Sok nagy dolgot megtudtak a Teremtésről és a Teremtőről. Sokat megtudtak a bahrokról, a Legalsóbbakról és a mélyebb igazságokról. Megismerték Apámat s az újjáépítás és Írás során tanusított megfontoltságát.

A d'ni város ismét életre kelt egy időre. A halottakat annak rendje s módja szerint eltemették és az élőkről megfelelően gondoskodtak. Bár az életnedvek keringtek, a fa nem növekedett, mert hiányzott egy gazda.

Még Apa sem fogta fel ezt akkor úgy, ahogy én most.

A Gazda nem jött.

Én nem jöttem.

Én vagyok a Gazda.

Nem értem célhoz.

S most derék embernek tartsam magamat? Senki vagyok – kudarcott vallott szülők, kudarcot vallott nagyszülők kudarcot vallott gyermeke. Hány generációnak kell még kudarcot vallania, mielőtt feladnák? Miért próbálkozom még?

Már kudarcot vallottam a Táblával. Nem lesz második lehetőség. De mégis vágyom rá és újból próbálkozom.

Tomahna – az otthonom –, itt voltam, erről a helyről indultam. Az öröm szikráját jelentettem Apámnak és Anyámnak, miután az ő tűzük már majdnem kialudt. S mekkora lett volna az örömünk, ha a bátyáim is ott lehettek volna.

Még nyugtalan vagyok.

Apa és Anya szerettek és mindent megosztottak velem, sivatagi madarukkal. Apa a bölcsességét osztotta meg, Anya az ábrándjait és álmait.

Mikor tudhatták meg, hogy mire rendeltettem? Biztos nem a születésemkor. Ahogy most visszatekintek, annyi mindent tudtak; annyira tisztán láttak. Ültettek és öntöztek, én is megtanultam ugyanazt. Nem jöttem erre rá, csak miután már hosszú ideje nem láttam őket.

Én vagyok a Gazda, mert tanítottak, vagy azért tanítottak, mert én vagyok a Gazda?

Nyugtalanság.

De még nem részesülhettünk a békéből. A múltból egy ellenség bukkant fel és elégtételt követelt. De harmadjára is megérkezett a segítség. Hol lennénk segítség nélkül? Lenne-e gazda? Volna-e mag, amit nevelni kéne?

Minden olyan törékeny.

A Teremtő jóvoltából kell, hogy itt legyek – ennek így van értelme. Vagy a vakvéletlen műve, hogy itt vagyok – akkor mindez értelmetlen.

Nagyon fiatal voltam még, mikor először éreztem magamat erősnek. Fiatal csakugyan, és úgy gondoltam, mindent értek. Sok adottságom volt, de kevés élettapasztalatom. Többet ér a kevesebb adottság, de nagyobb tapasztalat.

Tudtam, hogy valami nagyot tettem, de amit csináltam zavarbaejtőnek tűnt számomra. Azt hittem, hogy ismét egyesíthetem a családunkat, visszahozva a régi boldogságot. Majdnem az életembe került.

Megint egy barátunk volt, aki a segítségünkre jött.

Most már látom, hogy a dolgokat nem lehet visszatéríteni korábbi állapotukba. A bátyáimat nem kellett volna kiengedni. De a Teremtő jóra változtatta szerencsétlen döntésemet és Achenar megváltást kapott.

A könnyeim folynak, miközben ezeket az emlékeket írom. A szenvedés és fájdalom, amit okoztam megmaradt. És mégis hálás lehetek. Olyan hatalmas leszek, mint a bahrok.

Vágyom a hatalom után.

Énekelni fogják a hálaadás dalát. Énekelni fognak, bármilyenek is legyenek a körülményeik. Ott lesznek és örömteli szívvel fognak énekelni a Teremtőhöz. Bár nekem is ilyen lenne a szívem.

Egyedül.

Erőteljes kapcsolat van a bent és kint között, az alul és a felül között. Seb és száj; forrás és gödör. Ott akartam kezdeni az utazásomat, ahol a d'niak felfelé ástak, ahol majdnem elérték a felszínt. Arról a helyről, ahonnan Ti'ana először mászott le a mélységbe, s ahonnan Apa követte a gonoszt a földben.

Nehéz teherrel a vállamon kezdtem az utazást. Ti'ana volt az, aki D'niba érkezett és hozzájárult a bukásához. Én belőle származom. Érzem a sorsomat: egy második pusztulást kell magammal hoznom.

(kép) Apa és Anya megpróbáltak felkészíteni – megpróbálták elmagyarázni, hogy szerintük ki vagyok. Még mindig látom az erőt mindkettőjükben. Mindkettőjüktől a legjobbat kaptam – és mindkettőjük terhét is. S ahogy néztek, mikor elhagytam őket, láttam a szomorúságukat és félelmüket. De ami még rémisztőbb, láttam a reménykedésüket is.

Így hát otthagytam a kényelmet, hogy rátaláljak magamra. S alighogy elhagytam Tomahnát és megtettem az első lépéseket, a cipelt tehertől máris megfájdult a vállam. Sötétbe vesző próféciák és nehéz elrendeltetés.

Annyi mindent kell saját magamról is megismerni és megérteni. Apám mondta, hogy soha nem ismerhetünk meg egészen valamit, legfeljebb csak többet megtudhatunk róla.

Minél többet értettem, annál hatalmasabb lettem, s minél veszélyesebb lettem, annál kevesebbet értettem.

Az otthon már messze mögöttem volt – nem voltam többé gyerek. Messzire utaztam – messzire magamban s messzire a földben, le D'ni barlangjába. Egy darabig egyedül fogyasztottam az örökségemet, mélyeket lélegeztem a barlang levegőjéből és a népem tudásából.

De szinte megőrjített egy társ utáni vágy. Kineveztem egy szenomart a bizalmasommá, egy tredhalat pedig a kikötőben az öcsémmé. Úgy beszéltem hozzájuk, mint családomhoz, ők pedig válaszoltak. Esküszöm, hogy válaszoltak.

Elmémet szinte a végső őrületbe kergette, amikor egyszer besétáltam az ae'gurai könyvtárba, és egy öreg d'ni férfit láttam lent a padlón. Most már embereket hallucinálok, hogy könnyítsek a magányomon?

De nem hallucináció volt #ndash; Calamnak hívták és d'ni Író volt, Korok Írója.

A bizalom csak lassan alakult ki. Nézeteltérések voltak köztünk – az ő ősi d'ni szabályai, amiket én nem respektáltam, és az én kreativitásom között, amitől ő meg félt. Harcoltunk, féltünk, csatáztunk és kiabáltunk, amíg kimerültünk, aztán tanulni kezdtünk egymástól. Eltanultuk egymástől a másik erejét, éppen úgy, ahogy Apa és Anya is csinálták.

Úgyhogy én megtanultam mindazzal a szakértelemmel Írni, amit a d'naik tudtak – túl mindazon, amire a szüleim tanítottak. Hiszen ők olyan tanítókként adtak elő, akik maguk is a próbák és hibák módszerével tanultak. Engem viszont egy mester tanított, Apának pedig nem adatott ilyen lehetőség. Calam képességei lélegzetelállítóak voltak – mindent tudott, amit a d'niak megismertek D'ni bukásáig.

Tanulás közben azonban én is tanítottam. Voltak dolgok, amit a d'niaknak tilos volt megírni. szavak, amelyektől féltek, fogalmak, amelyeket elkerültek. Szabályok és dobozok, amelyektől én nem féltem, úgyhogy mélyebbre áshattam, s olyanokat kérdeztem, amelyre Calam nem tudta a választ. És együttesen megkerestük ezekre a válaszokat.

Így ismertük meg a bahrokat és a Táblát. Megismertem az erejét. Egyre nőtt a mi erőnk és tudásunk is, Calam pedig a legjobb barátom lett. Lassan arra gondoltam, hogy ő volt az, akinek a Gazdává kellett volna válnia.

De a gonosz utat talált magának még a föld mélyébe is és Calamot meggyilkolták.

Az erő adta hatalom ajándék. Az erő adta hatalom átok.

Megismertem a félelmetes erőt. Elcsábultam aznap, Calam halálának a napján. Dühkitörésemben megsemmisítettem a gyilkost. de megsemmisítettem az ártatlanságomat is.

És ismét megtanultam, hogy a dolgokat nem lehet visszacsinálni olyanná, amelyenek voltak.

S az erőm csak egyre növekedett annak ellenére, hogy látni kezdtem, hogy a Gazdáról szóló próféciák rólam beszélhetnek. A sorsom kezdett beteljesedni. De ez még nem volt minden.

A Legalsóbbak. A rászedettek. Akikkel rosszul bántak. A semmibevettek. Akikkel csak gúnyolódtak, akiket csak megvetettek, szívük fájdalommal volt tele, de azért csak szolgáltak.

Hatalmas az ő erejük és mégis szolgáltak. Kedvesek voltak hozzám, én pedig tanultam tőlük. Elfogadtak olyannak, amilyenné váltam. Velük új törvényeket, új szabályokat. Tanultam és még nagyobb erőre tettem szert. Arra használtam az erő hatalmát, hogy egy új fát gondozzak, s a Tábla lehetővé tette, hogy én még nagyobbra nőjek Ti'anánál, Apámnál és Anyámnál, a D'ninál, Calamnál.

A Tábla magához kötötte a bahrokat. A Tábla megláncolta őket. A Tábla engem is magához kötött. A Tábla erővel töltött fel.

Velük együtt figyeltem. Velük együtt várakoztam. Velük együtt tanultam. Előhívtam őket a rábságból s csak nőttem, míg ők gyülekeztek. Együtt esen erősek és gyengék voltunk.

S aztán eljött az én időm. Az idő, hogy elvegyem a Táblát. Hogy válasszak. Készen álltam. Éreztem a vonzerőt, hogy a kezemben tartsam, hogy irányítsam és kiengedjem a bahrok teljes erejét. Hogy kijavítsam a rosszat. Olyanná átrendezni a dolgokat, amilyennek lenniük kéne. Jól kell választanom, nem hibázhatok – mert én vagyok a gazda.

Annyira biztos, annyira erős és megfontolt voltam, azonban nem tudtam megnyílni és a Teremtőre hallgatni. A benem levő zaj elnyomta a Teremtő csendes hangját.

És elhibáztam. Nem láttam túl magamon, nem láttam meg a nyilvánvalót. És a fájdalom nagyon gyorsan jött, mikor észrevettem, hogy mit tettem. A Tábla visszakerült s a bahrok tovább folytatták a szolgaságot. Még mindig éget a fájdalom.

De a hatalmas bahrok csak várnak és szolgálnak.

Gyakran csak a fájdalom útján tanulunk.

(kép) Nekünk azonban nincs mit adnunk – mi nem vagyunk a tanítók. Nem vezethetjük félre őket. Nem vezethetjük félre a bahrokat..

Hogy nem láttam meg az igazi utat? Annyira tisztán látom most. De kaphatok-e vajon egy újabb lehetőséget arra, hogy rendbe tegyem a dolgokat?

Jöttek. Jöttek D'niba azok, akik érezték a hívást. Tudtam, hogy jönni fognak. Felkészültem rá és mutattam az utat. Gyakran beszéltem D'ni önhittségéről, a saját hatalmukba és erejükbe vetett hitükről, s D'ni egykori bukásához vezető okokról. Néhányan megértették, s követni kezdtek. Én vagyok a Gazda - vezethetem őket az újjáépítés során.

Egy újabb teher.

De mi egy gazda feladata? Apám egy másik Kort írt, de most már látom, hogy a fa nem egy helyet jelent, hanem az embereket - az emberek szívét. Ez az, amit nevelnünk kell.

Ha kaphatnék még egy lehetőséget, hogy rendbe tegyem a dolgokat. A Tábla a kulcs – hogyan is hibázhattam el?

Tudom, hogy mit kell tennem. Annyira világosan látom. Még egy lehetőség, hogy eldöntsük a Tábla sorsát. Érzem.

Ennyire közel lenni és egyúttal ennyire erőtlennek - ez az őrületbe kerget. Itt hever a Tábla és fogvatartja a bahrok erejét, s egyedül én tudom, hogy mit kell tenni. Egyszer már elhibáztam, de jelent is az valamit! Miért büntetnek, mikor már annyi mindent elértem? Annyira önkényesnek tűnnek a játékszabályok - a Teremtő játéka, amit csak ő ért.

A kudarc öröksége. S látom, hogy ez az utolsó lehetőség generációk hibáinak a kijavítására. Elvágni az évezredek óta visszatartott erő pórázát. Itt van a kezem ügyében! Tudtam, hogy mit kell tenni, de nem tudtam beszélni róla, féltem, hogy ezzel valahogy megszegem a szabályokat - eltompítja a szívet, megrontja a cselekedetet, beszennyezi az ártatlant.

Álmodtam...

Egy kis barlangban viszem magammal D'ni magját, a magját mindannak, ami d'ni. S egy olyan helyre érkezem, ahol véget ér az út és két lyuk van: egy felettem, egy másik pedig alattam. Az alattam levő lyukon át a d'ni barlangot látom és a nagy várost. A felettem levő lyukon keresztül az eget és a napot látom.

Egy hang kiált nekem: "Melyik lyukba akarod elvetni a magot?"

S jól tudom, hogy könnyű a magot az alsóbbik lyukba elvetni, s tudom azt is, hogy lehetetlen a magot a felső lyukba vetni. A hanghoz kiáltok és tanácsot kérek.

S válaszol a hang nekem: "Ne vesd bele a magot az alsóbbik lyukba, mert bár könnyű úgy tenni, de az a múlt útja. Ne vesd bele a magot a felsőbbik lyukba sem, mert az nehéz és másra vár. Melyik lyukba fogod elvetni a magot?"

És én tudom, hogy mit kell tennem.

És tudom, hogy én vagyok a Gazda.