Mi van benne?

Egy adalékanyag javíthatja és de ronthatja is a minőséget. Oda nem illő összetevő nem csak E-számmal jelzett anyag lehet. Az élelmiszeripar több ok miatt is használ gyengébb alapanyagokat. A médiában a "nagyobb profitot" szokás nagy hangon emlegetni. Nyilván van benne valami, a fő ok azonban inkább a minél olcsóbb termékek iránti tömegigény, s amíg van igény, addig készítenek is ilyet. Ez nyilván a szegényebb országoknál fokozottan így van, és akár tetszik, akár nem, sajnos mi is ezek köréhez tartozunk, ahogy mondani szokás: "a magyar fogyasztó árérzékeny". Nézzük meg egy átlagos virsli, debreceni vagy párizsi összetételét: az ipari szalonna, bőremulzió, bőrkepép és egyéb melléktermékek ott vannak az összetevők között. A szabvány is különbséget tesz az ezekkel vagy ezek nélkül készült termékek között, azonban diszkréten teszi: nincs 1. és 2. osztályú termék, a név csak utalhat a termék minőségére, ha az jobb az átlagnál ("extra, kíváló" és effélék). Az "átlagosnál jobb minőség" meghatározása érdekesen alakult az elmúlt években. Aki kíváncsi rá, részletesen el is olvashatja olvashatta a Magyar Élelmiszerkönyv 1-3/13-1 sz. 2004-es előíratának megfelelő passzusát:

Röviden és közérthetően: az 1. osztályú áruban nem lehet bőrke, bőrpép, ipari szalonna és hasonlók, a 2. osztályúban igen.

Akkortájt egyszer végignéztem az egyik közismert nagy áruházláncunk virslikínálatát és egy erős szemüveget feltéve átböngésztem az apróbetűs részeket is. Igazán bő volt a sertés-, baromfi- és pulykaalapú választák, a számbeliségre egyáltalán nem lehetett panasz. A fentiekben leírtak szerint a gyengébb kategóriához tartozott 33 különféle virsligyártmány, a második, jobb minőséghez 6 féle. Igaz, ez utóbbiaknál kettőnél bizonytalan voltam, hogy ide vagy a gyengébbekhez soroljam, mivel nem volt egyértelmű a többi alkotó leírása. Vagyis a termékek kb. öthatoda a silányabb 2. osztályú kategóriába tartozott.

Néha szóját is tartalmaz az olcsóbb árfekvésű virsli. A szójával magával nincs semmi baj, hiszen a szójafehérje teljes értékű tápanyag és sokfelé használják a világban. De más dolog a virslit szójával hígítani és megint más dolog egy kifejezetten szója alapú hagyományos étel, például a tofu.

Érdekes módon, a 2009-es kiadásban ez a rész határozottan "puhább" lett:

Még érdekesebb módon a 2016-ban megjelent változat már semmi ilyesmit nem tartalmaz. Mindössze az összetevők lényeges adatait közli, például:

Vagy:

A szabványok nagyon helyesen megkövetelik az összetétel feltüntetését. A kötelező minimális adatokon túl azonban többet is fel lehetne tüntetni, ezt nem tiltja a törvény. Például a kolbász- és felvágottfélék esetén nem mindig közlik szám­szerűen, hogy mennyi sertés- és/vagy marhahúst tartalmaz (igaz, a helyzet sokat javult az utóbbi években).

Mindenki maga dönti el, hogy mit vesz meg – a magam részéről igyekszem messze kerülni az ipariszalonna vagy bőrpép által olcsóbbított virslit.

Végül még egy fontos "húsos dologra" felhívnám a figyelmet. A szabvány szerint:

Vagyis ha egy húsárú összetételében az szerepel, hogy "7% pulykahús, 36.5% csontokról mechanikusan lefejtett pulykahús", akkor a hústartalom hivatalosan csak 7% és nem 43.5%!. Az érthető, hogy a húsipar nem hagy semmit veszendőbe menni, de természetesen az így készült termékek minősége legfeljebb a 2. osztályt üti meg.

Erről bővebben lásd még:

Ki és hol készítette?

A fennálló jogszabályok nagyon helyesen megkövetelik az áru nyomon­követhetőségét. Azonban ezzel a fogyasztó sokszor igen barátságtalan formában találkozik – másszóval úgy teszik elé az árut, hogy "ugyan mit érdekel, ki készítette? Vedd meg és edd meg, ne kérdezősködj!". Ugyan mi másként értelmez­hetnénk, azt a gyakorlatot, hogy nagyon sok terméken az szerepel:

Az X helyébe bármelyik kisebb vagy nagyobb áruház(lánc), importőr neve behelyettesíthető. Tudom, hogy sok kereskedő a következő mondatért esetleg nagyon felhorkan, azonban erről a megoldásról a véleményem a következő:

Ha az előállító cég nem írja rá a nevét és címét a termékére, akkor ezt úgy veszem, hogy a termék minősége olyan gyenge, hogy szégyelli a nevét adni hozzá (mégha ez egy áruház ún. "saját márkás terméke" is). Ezért az ilyen árukat többnyire visszateszem a polcra. Másoknak is ajánlom ezt az eljárást.

Tudom persze, hogy van sok kivétel, sok minőségi és egy adott lánc számára készített terméken ott van a pontos név és cím. Azonban a "no-name" élelmiszerekkel szemben ugyanolyan bizalmatlan vagyok, mint a "no-name" számítógépekkel és egyéb műszaki cikkekkel szemben. A vég­felhasználót kevésbé érdekli, hogy milyen úton jut el hozzá egy termék, és mi a vissza­követhetőségi kódszám, sokkal inkább az, hogy pontosan ki és hol készítette. Tisztelt jogalkotók, ezt miért nem kötelező ráírni?