Miért "azo" az azofesték?

Krizoidin
A szintetikus festékek egyik első nagy családját alkotják az ún. azofestékek. Nevüket onnan kapták, hogy mindegyikben elő­fordul egy vagy több, két nitro­gén­atomból álló azocsoport: R‑N=N‑R'. Az R-ek helyén külön­féle gyűrűs csoportok vannak, ezeken pedig általában a festék savasságát, bázikus­ságát, szín­mély­ségét stb. befolyásoló egyéb csoportok. A 19. század közepén felfedezett azofestékek a szerves kémia, a szerves vegyipar (ami akkor gyakorlatilag a német vegyipart jelentette) fejlődésének egyik kiindulási pontjává váltak s a mindennapi életben nagy karriert futottak be. Sok-sok tízezer különféle festéket állítottak elő, ezek zömét textíliák, bőr és szörme színezésére használták, továbbá papír- és falfestékek, tinták, mázak stb. készítéséhez is. Az egyik legelső kereskedelmi azofesték az 1870-es években megjelent krizoidin volt, amivel gyapjút, selymet lehetett sárgára színezni.

A 19. században kifejlődött festékkémia a valamivel később induló gyógyszerkémia bölcsője is volt. Az azofestékek analógiájára született meg a 20. század elején az első igazi vérparaziták ellen hatásos gyógyszer, a luesz elleni Salvarsan (Ehrlich és Hata 1909), valamint szintén azofesték volt az első igazi baktériumellenes gyógyszer, a szulfonamidokhoz tartozó Prontosil rubrum (Domagk 1935).

Az igen nagyszámú azofestékből a szigorú szűrések után mára kb. féltucat maradt, amit engedélyeznek élelmiszerfestékként is. Ezek a gyakorlatban használt "csipetnyi", néhány milli­grammos mennyiségben ártalmatlanok, s bár az azovegyületek nem természetes szerves anyagok (a természetben azokötést tartalmazó vegyületek nem fordulnak elő), kis mennyiségben az anyagcsere könnyen megbírkózik velük. Az egyetlen, amit a szemükre vetnek, az allergén, allergiát okozó hatás. Ez csakugyan létezik – ami miatt mégis engedélyezik őket, az az, hogy még így is ritkábban okoznak allergiát, mint egyes, közismerten allergén ételek, például a tojás vagy az eper. Van köztük az átlagosnál erősebb allergén is, például a tartrazin (E102), ezeket gyerek­tápszerekbe nem javasolják.

A gondot sokszor nem is annyira maga az azofesték okozza, hanem az abból keletkező aromás aminok: a szervezetben egy azoreduktáz nevü enzim az azocsoportot redukcióval felhasítja és a megfelő aminok képződnek, s ezek ártalmatlanságát is igazolni kell ahhoz, hogy egy anyag emberi belső fel­használásra zöld utat kapjon.

Összefoglalva: bár különösebb bajt nem okoznak, lehetőleg kerüljük őket, felesleges a szervezetet ezekkel is terhelni. (sok kicsi sokra megy). Az élemiszeripar is jobban tenné, ha jobban csínján bánna velük. A kék kólára vagy zöld kecsupra nincs semmi szükség, a lekvárak is lehetnének fakóbbak. Igaz, a fogyasztók is hozzászoktak a színekhez, furcsán hatna, ha a puncsfagylalt nem rózsaszín lenne, vagy az ünnepi torta tetején egy seszínű marcipánrózsa virítana...

Van azonban még egy terület, ahol a köztudat nem emel kifogást az azofestékek ellen (mert nemigen tud róla), nevezetesen a hajfestékek. A hölgyek nem is tudják, hogy amikor otthon festik a hajukat, akkor magán a hajon képezik a komponensek összekeverésével az azofestékeket. Igaz, van a csomagban védőkesztyű, meg szigorú használati utasítás, s a gyártók is elkövetnek mindent, hogy a vegyi folyamatot megszelidítsék és a lehető legártatlanabbá tegyék, de azért mégis jut belőle a jócskán a fejbőrre. Lehet, hogy nem árt, de hasznosnak sem hasznos (a punkfrizurákhoz használt és esetleg lemosható vadszínű festékek más kategóriába tartoznak).


Vissza
Vissza a főlapra