És a trifenilmetán festékek?

Az ún. trifenilmetán festékek legősibbjét, a fukszint még 1859-ben fedezte fel véletlenül Francois Emmanuel Verguin az anilin oxidá­lásával (e vegyületek készítéséhez sokszor használnak ki­indulási anyagként anilint vagy valamilyen szár­mazékát, ezért anilinfestékeknek is nevezik néha őket, bár ez nem precíz, mert az azofestékeket is hívják ugyanígy hasonló okok miatt). A fukszin igen erős bíborvörös színű festőanyag, még erős hígításban is rózsaszin (ezért használták régebben a barlangászok, geológusok földalatti vízfolyások irányának fel­derítésére). Johann Friedrich Wilhelm Adolf von Baeyer 1905-ben kapott kémiai Nobel-díjat a trifenilmetán festékek és az indigó előállításáért.

A trifenilmetán (vagy általánosabban triarilmetán) festékek közös jellemzője a központi szén­atomhoz csatlakozó 3 fenil (vagy más aromás) gyűrű, amelyekhez még további savas vagy bázikus csoportok kapcsolódhatnak. A sok kettőskötés elektronjai nagy kiterjedésű egybe­függő (konjugált) rendszert alkotnak, a molekulák emiatt színesek. Savak vagy lúgok megváltoztatják az elektronok eloszlását, ami színváltozással jár, ezért sok ilyen vegyület indikátorfestékként is használatos.

Az aminocsoportot (NH₂) tartalmazó trifenilmetán festékek antiszeptikus hatásuak és főleg régebben bőr és sebfertőtlenítésre is használták őket (kris­tályibolya, brillantzöld). Élelmiszerfestékként (patentkék, brillantkék, zöld S) természetesen csak igen kis mennyiségben használják, mivel színük igen erős, s így teljesen veszélytelenek. Állatkísérletekben legfeljebb extrém adagban, hosszú ideig, injekciózva adva mutatható ki némi szövetkárosító hatás, táplálékhoz adva nem, mivel rosszul szívódnak fel.

Az érdekesség kedvéért említsük meg, hogy ugyancsak trifenilmetán festék a már száz éve hashajtóként használt fenolftalein is. Ez mindmáig az egyik legbiztonságosabbnak és legveszély­telenebbnek tartott hashajtó. Egyéb hasonló szerkezetű hashajtók is forgalomban vannak.